“Az egyik legjobb dolog az életben, amikor kiderül, hogy alkalmatlan vagyok olyasvalamire, amire úgy igazán nem is szeretnék alkalmas lenni” (Antiperfekcioniszt, ókori létező)
Csörög az óra, fél 6, kivételesen nincs idő szundizásra. Kis vacillálás, forró zuhany, avagy egy gyors kávé-cigi, aztán az utóbbi mellett dönt, kell a párás londoni levegő. Felveszi köntösét, hatalmas oktalan macskák vannak rajta bugyután tág pupillákkal, lustán zsebre dugja a doboz cigit (lusta tekerőset venni még mindig, de legalább kevesebbet szív, mint régen), lefőzi a kávét, majd kimegy a kertbe. Valamiféle dolmányos-varjúféleség kotor a fűben. Minden sötét. Csillagok. Egész elérhetőnek tűnnek. Aztán gyors zuhany, bedörzsöli magát finomillatú nivea testápolóval. A tévét most muszáj bekapcsolni, hogy elhitesse magával, vannak még a szobában, nehogy visszaaludjon. 10 perc és menni kell, 1601-üti be a számot, riasztót kikapcsol, kötényt elrak, na jó, egy banánt is, ajtót kinyit.
Az utcára érve meglepődik, a madarak csivitelnek. Soha nem gondolta, hogy ezt télen is szokták, vagy eddig nem hallotta meg. Mellette kihalt futball-pálya, kicsit ködös utca előtte, szembe fut vele egy igen eltökélt középkorú férfi. Érti ám őt, friss a levegő.
Beér a központba, előtte cikornyás óra, körülötte tipikus angol legó-házak, mellette a Waitrose (a Tesco puccosabb változata), valaki már odabent dolgozik, friss péksütemények az ablakban. Alig van valaki az utcán, egy-két kósza busz, jön is a W7-es. Kinyújtja karját, mintha stoppolna, elő az oyster card, bepitty, 5 megálló. Leszállásnál látja, ott van az egyik kollegája, akivel nyit, így sajnos nem tudja elszívni munka előtti utolsó cigijét.
Kezdődik a nap: lerakosgatja a székeket, kirakja a sütiket az ablakba. Ez a 3. nap, és már nem tűnnek olyan ínycsiklandozónak, mint a legelsőn, de kétségtelen, jól mutatnak az utcáról. Ilyenkor hajnalban mindig az a napkezdő rítus, hogy újságot kell hoznia a boltba, egy The Times-ot, egy The Guardians-t és még egy harmadikat is, de azt sose jegyzi meg, szerencsére a boltos automatikusan tudja. Gyorsan elszív egy sutyicigit a kihalt utcán.
Megjön a Chef is, egy francia vágású koszovói férfi – nagyon művelt és kedves. Érzi már, jól választotta a helyet. Még akkor is, ha kiderül, a francia tulaj mindenhonnan nézi. Igaz nincs bent a boltban, de mindenhol van CCTV-je, még amikor nyaral, akkor is a dolgozóit kémleli, igazi Big Brother módjára. Régen meglehetősen feszült lett volna ettől, most még talán élvezi is, és mosolyog, miközben a dolgát végzi, és törölget. Érzi biztosan, hogy jól választott: a Chef megmutatja neki, milyen az igazi English Breakfast tea, egész aranysárga még a tejjel is, megszagoltatja vele a teákat. Az jut eszébe, itt az érzékein, nem az idegein keresztül tanítják. Sikerül buborékmentes tejet forralnia.
A vendégek kedvesek, az egyik John Lennon-szerű a globális válságról, nyelvi különbözőségekről beszél a Cheffel, egy muszlim francia pincérnő, aki folyton fekete kendőt hord, bőszen bele-bele szól, tudatva Lennonnal, hogy az angolok hidegek. Mindenesetre a pasi hagy borravalót.
Kicsit felgyorsul a bolt délelőtt, de legalább gyorsan 12 lesz, de a dél sosem jön el a kávéházban… A francia tulaj kirángatja a pult mögül, az alagsorba hívja, kiterít elé pár száz fontot. Nagylelkű vagyok, mondja, annak ellenére, hogy hazugságon kaptalak, azt mondtad, láttál már kávéfőző-gépet. Nem hazudtam, láttam már, vág vissza, rosszul esik neki, hogy a buborékos tej és a lassúsága miatt rúgják ki.
Menni kell, lerakja a kötényt, magához vesz egy denish nevű péksüteményt, majd hazafelé elfalatozza a buszon. Tele van mazsolával, talán túlságosan is. Nagyon álmos, nagyon fáradt, nagyon boldog és nyugodt. Mert tényleg jól választotta a helyet: alkalmatlan kávéfőző-gépnek lenni. Inkább meséket ír, csupa buborékkal, habbal, édesen, az életről.
Kép forrás: boredpanda.com
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: