Camden. „The center of the Universe” – felelik rögtön londoni rokonaim, ahogy a „hova mész ma”- kérdésükre sokadszorra is elhagyja a számat ennek a lüktető észak-londoni városrésznek a neve, ez az igazán extravagáns, hippi-punk negyed, a multikulturalizmus „popartosított” díszpéldánya, ahol még mindig John Lennon az Isten, és mindenki Converse-cipőt hord. Vagy „minden út Camdenbe vezet– szólhatna a mondás, mert annak az útja is ide vezet, aki az indiai, táj és egyéb konyhaművészetek fűszereitől, marihuánától és állott csatornaszagtól hasadó piacon szeretné egy gyors és olcsó tetkóval belevésetni magába a másnapra könnyen feledhető élményeit, de annak is, aki munkát keres. A „staff wanted” kiírás a boltok üvegablakán ugyanis legalább annyira gyakori, mint a „50% off” feliratú címke.
Mivel jelen helyzetben a munka hiányának gondolata fájóbb, mint a tetkó, elszántan térek be az egyik noname ruhaboltba, kezemben a sokféle életrajzom közül gondosan kiválasztott eladói tapasztalatot hazudó példánnyal, és mosolyogva átnyújtom az egyik dolgozónak. Gyorsan átfutja a lapot, de nem annyira figyelmes, mert csak az akcentusomról jön rá, hogy magyar vagyok.
-Üdvözlet a pokolban – mondja magyarul, régóta hiányolt magyar pesszimizmussal, de aztán gyorsan megmutatja, milyen tökéletesen elsajátította négyhónapnyi itt-tartózkodása alatt a „keep smiling”-féle mentalitást, és a „brilliant”, „wonderful”, „perfect” (részemre átmagyarosított) szavak kíséretében pásztázza végig a CV-t.
– Nem is olyan rossz ez a hely – finomít tovább – ugródeszkának jó lesz. – Én pedig most már akárminek is örülnék 3 hét sikertelen munkakeresés után, ráadásul a lány annyira lelkes, hogy még a facebookon is be akar jelölni, hogy segíthessen.
A következő egy hétben nem bővül a facebook ismeretségi köröm, de a munkaajánlatok száma sem, ezért az újabb camdeni felfedezőkörutam során megint betérek a névtelen kisboltba, hátha a managert is sikerül elcsípnem. Úgy tűnik, mély benyomást nem hagyhattam a magyar eladólányban, hiszen ahogy meglát, rögtön valami göncöt sózna rám, és nem érti, hogyhogy az anyanyelvén köszönök neki, a manager pedig még sosem hallott rólam, és másodszori kérésemre húzza csak elő az önéletrajz-kupac aljáról a kissé megviselt papírlapot. A kínai bolttulajdonosnő jelenlétemben sem tulajdonít túl sok jelentőséget az előképzettségeimnek, inkább engem pásztáz fel-le, és kétszer is az angol nyelvtudásom felől érdeklődik, miután már öt perce egész folyékony angolsággal és lelkesedéssel próbálom eladni magam.
Itt azonban a táskákat kell – derül ki a próbanapomon egy nyirkos camden-i vasárnapon – és lehetőleg még nagyobb elszántsággal. Egy bolgár lánnyal próbáljuk megjegyezni az árakat és a táskatípusokat. Hiába is lennénk más számokra kíváncsi, a fizetésről még szó sem esett.
– Nem szimpi ez a nő, ennél jobb munkát is találok – súgja nekem a bolgár lány, és angolosan távozik, én pedig valahol kezdem irigyelni.
– Igen, ő nem szeret beszélni, ehhez a munkához viszont fontos a jó kommunikációs készség – mondja a kínai manager, és csak most veszem észre, mennyire töri az angolt, de valahogy kiszűröm a mondandójából, hogy arra kér, adjak el neki pár táskát, mintha vásárló lenne.
– Ööö – kezdem – ezek nagyon divatos táskák, és most le is vannak értékelve. Ez például Londont ábrázolja, ööö, és hát vízálló is, valószínű az angol időjárás miatt, és, és gondolom azért van itt ilyen iszonytatóan hideg, hogy ezek a vacakok nehogy tönkremenjenek a fűtéstől – teszem hozzá duzzogva, gondolatban.
A prezentációm valószínű nem túl piacképes, mert az elkövetkező két órában még vagy húszszor kell eladósdit játszanom, mindenesetre kezdem megtanulni, a high quality kifejezésnek mindenképpen szerepelnie kell az előadásomban, még ha nyilvánvaló hazugság is, de hát nekem sincs korábbi eladói tapasztalatom.
– Mennyi a bér óránként?– tudakolózom aztán a sápadt, kávéját flegmán szürcsölgető brazil eladólánytól, mialatt a kínai tulajdonosnő kirohan a WC-re (mert hogy a fűtés mellett az is hiánycikk a boltban), majd elég hosszas faggatás után bevallja, mindössze 5 font, ami, nyugodjak meg, teljesen törvényes, mert itt Angliában nem muszáj bejelenteni és a minimál bér (ami 6.08 font) alatt is lehet foglalkoztatni a munkavállalót.
– Nagyon divatosak ezek a ruhák, ajánlani tudom, ha ki akartok mozdulni valahová – nyögöm újra, miközben kb. egy heti fizetésnyi váltópénzt gyűrkész a kínai nő egy szakadt övtáskába, és a derekamra csatolja.
– Ne felejtsd el hozzátenni, Chanel style – oktat ki, és körmével lecsippent egy kilógó cérnaszálat az egyik kosztümkabát ujjvégéről. Aztán a pult mögé siet, átszámol pár fontot, és az egyik dolgozó kezébe nyomja a heti fizetséget.
– Akkor holnap, és öltözz fel jobban, a másik boltban, tudod, hidegebb van – mondja a szomorú szemű spanyol lánynak, én pedig merev lábujjaimmal kotorva ki magamnak melegebb helyet a cipőmben téblábolok még pár percet, majd a kínai nő elé állok, hideg kézfogásban részesítem, és megkésve, de követem a bolgár lány útját. Mert úgy tűnik, most ez az út kivételesen nem Camdenbe vezet.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: