– Arra lesz, amögött az épület mögött, jobbra – lendítette meg karját, majd mosolyogva tovább biciklizett. Sztetoszkópja jobbra-balra kalimpált a levegőben, fehér köpenye pedig valamiféle lebegő varázspalástnak tűnt, ahogy hajtott. Csomagtartóján nem kosarat, hanem egy vaskos paksamétát tartott – csak ez árulkodott arról, hogy a papírlapok nem mindig csodás történetekkel vannak tele…
Az ő táskájában viszont ott lapult Kacor Király, Holle Anyó, A róka meg a macska, A palackba zárt szellem, A szalmaszál, a parázs meg a babszem, hátha két vizit között jut legalább idő párra, ha nem is mindegyikre. Neki viszont már alig van: az Óperencián túlra is könnyebb lehet eljutni, mint az A-épületig, ahol a gyermek-infektológián már bizonyára nagyon várják, hogy meséljen. Pedig még rengeteg segítőre is akad a kapuban strázsáló portárs, a kedves parkgondozó, a mentős, a biciklis főorvos, és most a hematológus személyében, aki csak az ilyen önkéntes mesélők kedvéért nyitotta ki az ajtót, amit soha nem szokott vendégeknek.
– Kerülje meg a tömböt, és menjen fel annak a sárga háznak a második emeletére, ott talán be tud jutni az osztályra – igazította útba, aztán visszaváltozott fura, száj és orr nélküli alakká, ahogy visszahúzta a maszkot is az ajtóval együtt.
16:10: már túljuthattak volna a Kacor Király vacsoráján, de ő még mindig az emeletek között keringett. Valami fuvallat fellebbentette a szoknyáját az egyik hosszú erkélyen, akárcsak az elvarázsolt kastélyban, de nem ült pár emelettel lejjebb Kovács Sanyi bácsi, a hivatásos vidámparki szoknyafújó, a tavaszi szél volt a ludas. Ő viszont egyre inkább abban a kastélyban érezte magát, igaz, nem tűntek el a lépcsők a lábai alól, és tükrök sem torzítottak rajta keresztbe-kasul, valahogy sehogy sem lehetett bejutni az épületbe. A gangon körözött, hátha talál legalább egy orvosi szobát, ahol érdeklődhet, de csak kórtermeket látott, melyeknek történéseit nem rejtették el a Vukos függönyök…
Neki a takarója volt ilyen, Vukos, anyaillatú. Úgy kapaszkodott bele éjszakánként, mintha csak egy varázsszőnyeg volna, ami félelmetes, sötét, kietlen helyekre repíti, és bármikor lezuhanhat róla. Bele egyenesen a nővér karjaiba, aki gorombán öltözteti át esténként, és leszidja, ha bekakilt. Bárcsak mesélt volna valaki neki, leginkább anya, Csipkerózsikáról, de látogatni akkor még csak 1-2 órára lehetett, és a cumisüveggel együtt – mondván, az már nem 3 éves nagylánynak való – a meséket is kitiltották onnan. Ahogy most innen őt.
16:30-kor szomorúan baktatott keresztül a parkon. Jó lett volna pedig oda ülni közéjük, elmondani, hogy a takaróba nyugodtan belefogódzkodhatnak, ha félnek, és semmi baj sincs, kikerülnek innen, és még az is lehet, hogy rengeteg lufi köszönti majd őket otthon, és ha esetleg kórházosat álmodnának, akkor csak meg kell rázni a fejüket, hogy kimenjenek belőle a rossz gondolatok. Minden rendben lesz. Ez azonban most csak egy elmeséletlen mese maradt.
Fotó: boredpanda – Ali Jardine
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: