Kis tálkákban bomlott a macskaeledel a márványlapú tálalón, a perzsaszőnyeget szétszaggatott nejlonzsákok védték az esetlegesen elpottyantott ürüléktől, a Zsolnay-s vitrin alatti alom körül egy-egy elcélzott piszok, parkettába száradó, ragacsos vizelet éktelenkedett. Már régóta csak őt lehetett itt szeretni, ebben a vásott lakásban, és ő volt az egyetlen, aki el is fogadta a szeretetet – mégha undok, bűzös meglepetések formájában is viszonozta -, mióta a férj végleg kihajózott és az unoka felnőtt.
Reggelente pecsétes pongyolában állt ki a körfolyosóra, mert a macska mindig az udvarra szökött, hogy délutánra újabb bolhacsaládot hordjon fel cirmos bundájában. Esténként hajkurászni kellett, néha éjjelente is, mert kertbe való jószág – mondogatta ilyenkor a nagymama, aztán újabb szárazeleséget szórt a tegnapi maradék fölé, ami hajnalra megint csomagocskákká változott a nejlonfedőn. A macska azért néha próbált mással is kedveskedni, de olyan kövér volt, hogy behízott a dorombolója.
Az volt a kánikula negyedik napja. Nagymama résnyire nyitotta a macskának a szabadságot, hogy a párkányon üldögélhessen kicsit az enyhülő, alkonyati napfényben. Aztán reggel lett. A csomagocskák eltűntek. Az ötödik napon a vizelet felszáradt a padlórések közül. A hatodikon a bolhák sem csíptek már.
Egyesek látták kizuhanni az ablakon, és atomjaira hullani a macska utolsó életét. Mások szerint próbált hazajönni, de olyan kövér volt, hogy lomhán beleolvadt az aszfaltba. Valaki pedig azt mondja, visszavadult és oroszlánszerű sörényt növesztett, akárcsak a házi disznó agyarat, amikor újra a vadonba tér.
A nagymama viszont inkább a sarki zöldségesre hallgatott, aki szerint besurrant (mert 5 nap után már a surranáshoz elég vékonykára fogyott) egy alagsori lakásba, majd egy fiatal pár csalogatta ki onnan, hogy kertes házukba vigyék.
– Kertes ház – tűnődött el egy pillanatra nagymama kislánykorán, majd behajtotta az ablakot, nehogy még egyszer kiszökjön éjjel az álma.
Képek forrása: boredpanda – Etsy
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: