Nagyanyó tejbegrízbe főzte minden igyekezetét – a só-búzadara-vaníliás cukor tökéletes arányban keveredett el a friss házi tejjel. A kakaópor nem elég, gondolta, egy kis tojássárgája napszínűvé teszi a tetejét, épp olyanná, mint lánya remek génjei Zolika szőke haját. Zolika, akkor ezt most anya kedvéért – emelte a kanalat a fiú szájába. Gömbölyű könnycseppek hullottak a tányérba, a szőke haj virított a vörös fejbőrön. Kánikula volt, izzasztó meleg, Nagyanyó szelíddé keverte hangjában a kavargó idegességet, de szavai mindig megakadtak egy-egy darán. Addig itt maradsz, amíg nem végzel, fortyant fel, a kanál a tejbegríz odakapott aljához ért. Apa kedvéért, na – végre tisztán látszódott a vidám Vuk figura, és Nagyanyó felsóhajtott – vége. Zolika hörcsögpofijára nézett, legörbült szájára, melynek két sarkából szivárgott a nyállal kevert tej, majd hirtelen kinyílt az egész, kifeszült az állkapocs, olyan kíméletlen nyomással zúdult ki rajta az igyekezet, mint a slagból a víz egy száraz nyári délután. Nyílegyenes sugárban. Egy se ment félre. Tökéletes ételformába rendeződött vissza a tányérban.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: