Már egy ideje kikelhettek a halványkék, barna pettyes tojások a fán, mert a tojó kis kukackákkal tért vissza minden délután, négy óra tájban. Nagyanyó visszaheveredett a fotelbe, és kapargatni kezdte az arcát. Az állán lévő kis piros szemölcsöt a bal arcára vitte át idegességében, de már a jobb füle mögött is volt kettő. Nem hív, nem hív, hát ezt kaptam öregségemre – jajdult fel magában, haloványkék szemében a fa ágai tükröződtek mereven – olyan anyás volt, és most aggódnom kell, ez maradt. A vizenyős, öreg szemhártyán megrezegtek a levelek képei, Nagyanyó behajtotta az erkélyajtót. Egész éjjel vergődött, kisbabának álmodta a lányát, „anyásnak”, ahogy szerette.
Másnap több szemölccsel ébredt, megszokta. De ezt a meleget nem lehetett, ez sosem volt így ezelőtt, ahogy ez a különös vijjogás sem. A szarkák kétségbeesetten kőröztek a fészek körül, a legyeket próbálták a levegőben elcsípni. Az ágat mégsem fedte elég árnyék, a fiókák megégtek a napon. Nagyanyó szeme nedvesebb lett, fellubickolt benne az a kiismerhetetlenül megiramló fájdalom, és újra ő jutott eszébe, hogy talán neki kéne hívnia, de elöntötte a düh. Még hogyne, hisz én mindig jó voltam hozzá, sziszegte, majd újra visszanyelte, mint a kanalas gyógyszert, hátha a szarkák is látják őt.
Már csak a legyek maradtak a fészek körül, napról napra kevesebb, egy-kettő jóllakottan az erkélykorlátra ült. Aztán egyszer csak valahonnan megjelent a tojó, leírt pár kört a fa körül, rászállt az ágra, a szemüveget felvéve egészen kivehetővé vált, ahogy kukac tekergőzött a csőrében, amint a fészek felé hajolt gondosan. És ekkor egy hirtelen széllökés kitépte szájából a férget, a madár a levegőbe röppent, és úgy rázta tollait, mint a kutya a szőrét fürdés után, csak úgy pergett le róla az anyaság. Biztos neki is fáj, érzékenyült el Nagyanyó, de titokban hálátlannak érezte a madarat, amikor az eltűnt a folyó felé.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: