Nem kell ilyen nehéznek lennie – mintha a szél hozná a Tejo felöl a megváltó gondolatot. Bokáit véresre töri a türkiz cipő, ruhája izzadt, gyűrött, haját minduntalan a szemébe vágja egy-egy széllökés, a válla majd leszakad – ezt a batyút nem három órányi bolyongásra tervezték, főleg így nem, hogy a legnehezebb van legfelül, és még egyensúlyban is kell tartania a hátán a táskatornyot. Itt semmi sem úgy alakul, ahogy azt eltervezte: a gépen várnia kellett egy órát, mert a portugálok nem tudták a lépcsőt a repülő testéhez illeszteni. Aztán kétszer az orrára csapja az ajtót két ugyanolyan mogorva buszsofőr, majd rossz helyen száll le, a metrómegálló lezárva, az újabb buszra pedig 1 órát kell várnia felmálházva. A portugálok mégsem értenek angolul úgy, mint három éve, így megint rossz buszra száll fel, aztán úgy gondolja, a mellette álldogáló városlakó talán megmentheti, és majd valahogy elmagyarázza, hol a Luis de Camoes tér, de semmit nem ért, csak annyit, hogy sorsát lisszabon harmadik legmogorvább buszsofőrére bízza a férfi. A legszebb “szláv” neolatin nyelven valamit harácsolni kezd a vezető, talán itt az ideje leszállni, a busz azonban nem hajt tovább, a buszvezető heves integetéssel jelzi, szálljon vissza, majd továbbkanyarog vele a 154-es az egymásbazuhanó szűk utcákon, ki tudja merre. A végállomáson a vezető a kezébe nyom egy cetlit, 52-es, ott a megálló, az lesz a jó busz a hostelbe. Egy gyors obrigada, melyre a buszsofőr mogorvasága lelohad, vagy talán csak a szél fújja el az arcáról a komorságot.
Nem kell ilyen nehéznek lennie, de hogy lehetne könnyebb, amikor úgy tűnik újabb egy órát kell várnia az 52-esre csupán 3 megállóért, majd felszállva magában kell számolgatnia a megállókat, mert a portugálok nemcsak, hogy elfelejtettek angolul 3 év alatt, az állomásokat sem jelzik se digitális táblákkal, se bemondással. Elszámolja, a másodiknál száll le, egy emelkedőn kell felcaflatnia a hostelig, a kőkockák pedig bizony csúsznak mégha szárazak is, a bőre szinte ropog a cipőben.
Oké, nem kell ilyen nehéznek lennie, ledobja a zsákját, lezuhanyzik, és egy nagy szusszanással beveti magát Lisszabonba, a Tejo felé, arra a gyönyőrű térre, ahol 3 éve még kettesben fotózták a mindig vizesnek tűnő macskaköveken tükröződő várost. De a tér mintha most nem tartogatna számára semmit, akárhogy is próbálja átélni újra az akkorit, még kedvenc madaraik sem köröznek a folyó felett, helyettük galambok keresik a lehulló morzsákat. Ettől tartott – akárhová is utazik, már semmi sem őriz belőlük egy darabot sem. Ők ketten elmúltak a jelenből, minden megváltozott, és ez a város is másmilyen akar lenni most, mintha nem hagyná, hogy az utazó csak úgy ráerőltesse az akaratát. Már a jól megtervezett érkezésének is keresztbe tett, aztán a jól megtervezett nosztalgiázást sem engedi meg. Úgy tűnik, jobb vele inkább együtműködni, mintsem ellene szegülni.
“Emlékezz ki vagy”, figyelmezteti az egyik romos falra festett street art, ő pedig hagyja, hogy a város találja meg őt újra, ha már sikerült 3 évre elvesztenie önmagát. Lépte könnyűvé, Lisszabon hullámzó óceánná válik, ő pedig ide-oda vetődik az egymásba ömlő utcákon. A portugálok többé nem mogorvák, talán mert egyezséget kötött a várossal – az egyik helyen mentalevélből hajtogatott virágot kap, a másikon bacalhaut zsenge brokkolival, a parton pedig három túrista is élményt cserél vele. Elszökik egy görög elől, aki mindenáron borozni akar vele, a padon ülő bácsikák pedig meghökkenve figyelik, ahogy lihegve rohan a kék virágú, egzotikus fák árnyékában, hogy menedékre találjon újra a kanyargós sikátorok között. Az indiai boltos megbotránkozik, milyen gyenge a forint, és meg akarja verni a görögöt, aztán inkább egy jó éttermet ajánl neki, ahol egy váratlan pillanatban felcsendül háta mögött a fado.
– A saudade elvágyódást jelent, mély honvágyat – világosítja fel az egyik szaxofonista, de magától is rájött volna az énekes gesztusaiból, akinek zselés fekete haján és tükörfényes cipőhegyén egy pillanatra még megcsillan a fájdalom, amitől hirtelen olyan nevetés tőr rá, hogy inkább felkap pár ingyenes képeslapot, fizet, és gyorsan kimenekül az éjszakába, nehogy megtörje kuncogásával a portugál átélést.
“Nao há amores como os que estao – Nem létezik más szeretet, csak a jelenbeli” – olvassa aztán le a képeslapon lévő feliratot a hostelben, és amikor reggel felébred, legalább olyan frissen, mint ez az új Lisszabon, többé esze ágában nincs elmúlt szerelmek emlékei után kutatni a városban. Inkább kiül a térre Camoes szobra alá, hallgatja az elrobogó sárga villamos zörejét, amögött pedig önmagát. Így ücsörög még vagy három órát. Megérkezve, hátizsák nélkül, egy kávé mellett, egyedül. Mindent szeretve, ami épp van.
Kép forrása: boredpanda
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: