Erőltetett volt, idegen a dal. Hangjegyei lihegve-zihálva csimpaszkodtak egymás hegyén-hátán egyre feljebb, már-már kiénekelhetetlen magasságokba törve, hogy az őket összeéneklő-illesztő diadalt érezhessen egy pillanatra a dal fölött, pedig az igazi dicsőség csakis a szerzőnek járt újra és újra, minden jól sikeredett előadás után.
A Karácsony előtti iskolai ének-zene versenyen sajnos erre esett az osztály választása. Az osztályfőnök jóváhagyta, megalakult a hét fős lánykórus, a próbarend, amit akkurátusan be kellett tartani, nehogy felkészületlenül álljanak ki vele a színpadra, és pontokat veszítsenek, mert az felmérhetetlenül kellemetlen lenne az osztálynak is, de legfőképpen a dalnak. Nem lehetett kibújni a feladat alól. A dal sem hagyta volna. Természetében egyre inkább megnyilvánult törtető és erőszakos hajlama. A hallójáratokba fészkelte magát. Rendszeres fültisztítás ellenére sem akart kijönni az odvából, sőt a fülpálcika még beljebb is nyomta, egészen a dobhártya faláig. Egy erősebb basszus dübbenése sem rázta kijjebb a nyavalyást. Minden egyes próba alkalmával még nagyobbra duzzadt a kis kullancs, mintha a kórustagok közötti elégedetlenség és egyre elharapódzóbb viszály hizlalta volna napról-napra kevélyebbé és akaratosabbá, és még több időt követelt ki magának: most már tanítás előtt, a nulladik órában is gyakorolniuk kellett.
A többiek sem szerethették igazán ezt a dalt. Talán azért esett rá a választásuk, mert kihívással kecsegtette őket: kiénekelni a magasságokat, jól megnyúlni, felnyújtózni a legfelsőbb hangra, hogy ott pár másodperc erejéig tüdejük és torkuk összes izomrostjának igénybe vételével, remegés nélkül, stabilan és teljes biztonsággal megtartsák a súlyt, aztán mintha csak egy pillét pihentettek volna az ujjukon, szép lassan elfújni a hangot, és könnyedén leereszkedni az alsóbb szférákba. Ha még néha el is érték a célt, a leereszkedés sosem ment, ilyenkor jött a nagy zűrzavar, a félreéneklések, eltolódások, aztán újabb és újabb szünetek, melyeket civakodással töltöttek, és egyre több lenyelt sérelemmel és unalommal indították útjára a dalt, hátha ez alkalommal majd könnyedebben nekifutnak ennek a hullámvasútszerű fel-leívelésnek.
Ahogy teltek a próba hetei, a dal egyre pofátlanabbul püfölte Aliz dobhártyáját, mint egy hisztis kisgyerek. Bárcsak berekedne holnapra! Igazából nem is érdekli a verseny, a pontszerzés, az osztályát is gyűlöli. Hazafelé vett egy doboz mentolos cigit, annak talán nem érződik annyira a szaga. Minden egyes füsttel együtt egy jó adag decemberi levegőt is a tüdejébe préselt, jól ráfeszített, majd lassan fölfelé áramoltatta, mígnem rájött, sokkal hatékonyabb, ha csak a torkáig engedi lecsorogni a füsttel átjáratott hideget, ott összepréseli az izomrostokat, majd hagyja, hogy a gégéjét kipárnázó nyálkahártya is átitatódjon, és remélhetőleg egyre gyulladtabbá és duzzadtabbá váljon. Este folytatta a tréninget: hideg vízzel öblögetett.
Másnapra kristálytisztább volt a hangja, mint valaha. Talán imitálni tudná a rekedtséget, de mikor Rita megkönnyebbüléssel az arcán és karcos hangján bejelentette, sajnos megfázott az éjjel, ezért jobb, ha nem rontja a versenyen az összhangot, már egyetlen kibúvó sem maradt. Rita hamisíthatatlanul nyirvákoló, csikorgó, szabályszerűtlenül elhaló, majd felnyikkanó beszédhangját még kidolgozott hangelképzési technikájával sem tudná hitelt érdemlően visszaadni, hát kénytelen lesz beénekelni a többiekkel, az egész iskola előtt felvonulni a dobogóra, mely most pont olyannak tűnik, mint egy nyilvános kivégzőhely. De mint minden rendes kivégzés előtt, itt is van legalább egy bajtárs, Rebeka. Mellé állt, és várta, hogy a hangszórókból megszólaljon a zene.
„Éjfél” – és igen, valami történt. A dal megiramodott, leválasztotta magáról az énekeseket, befutotta az aulát, és hiába énekelték, „… sűrű csönd ül a járdán”, a dal már a „tépett ágként jajongott a fán” kezdetű sort követelte magának. Aliz és Rebeka meredten állt ebben a hamis kétszólamúságban, és hiába érték utol a dalt, a többiek az eltévedt Dórival énekeltek továbbra is.
Dóri szeme rájuk villant, „derűs emléket ébreszt” – ordította vissza az arcukba, a többiek pedig még mindig őt követték, hátuk egyre görnyedtebbnek tűnt a reflektorok fényében.
Aztán ki tudja, kinek a néma ötletére, Aliz és Rebeka kétszólamú nevetésbe kezdtek, rekeszizmaik ritmikusan lüktetni kezdtek, torkuk megtekeredve próbált ellenállni a felpezsgő jókedvnek, és bár a legtöbbet sikerült visszanyelni belőle, orrlyukaikon és szájukon át abszurdan torz hangok pöfögtek elő. Kettejük közül Rebeka bátrabban eresztette ki kacagás-buborékait, Aliz inkább egy jól felrázott pezsgősüvegnek érezte magát, orra sípolt, szeme elengedett a nyomástól, és patakokban csordult át arcán a könny. Dórira nézett, akinek az előtte álló Kata dús kontyától csak lázrózsás félprofilja látszott, de még így is kivehető volt, mennyire elveszett a dalban, mennyire dühös, hogy ezen valaki nevetni mer.
Miután leénekelték magukat a színpadról, Dóri már az osztályt vezényelte. Ellenük. Kata sértődve hozzájuk csapta a WC-ajtót, „Kalap, kabát!” – vágta oda választékosan a „Kurva anyád!”-ot Enikő, az osztályfőnök halaszthatatlan és rendkívüli gyűlést toborzott, és az osztály elé állította Alizt és Rebekát, hogy nyíltan alkalmuk legyen megmagyarázni a történteket, és bocsánatot kérni amiatt, hogy…
– Én, én… – nyöszörgött Aliz, hátha meg tudja szüntetni a medicinlabda-súlyú érzést a gyomrában. „De hát mi csináltuk jól” – csendült fel benne egy hang valahonnan legbelülről. Kristálytiszta volt.
– Én… – lendült neki újra, de gondolatban már nem tudott visszatalálni az előbbi hanghoz, mert az osztály sértetten morajlott, egyesek pedig arra vetemedtek, hogy szólóba kezdjenek, felpattantak a hátsó sorokból, és a régi nótát fújták: “Mindig is utáltunk titeket!” Ő pedig mintha megsüketült volna valamiféle közeli detonációról. Annyira, hogy nemcsak a külvilágét, de a belső hangját sem hallotta többé. Mellkasa vöröslött. Rebekára nézett. Nagyon szomorú volt.
– Én nem is nevettem – bökte ki végül.
A gyomrában lévő nyomás megszűnt, vagy legalábbis visszakucorodott a belei mögé. A hallása újra kitisztult. „Érj csak hozzám, és feléled a boldog idő” –kúszott be fülébe újra a dal. Magában dúdolgatva sétált hazafelé, de a magas hangokat soha többé nem tudta kiénekelni.
Fotó: boredpanda
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: