„Ebédelni mentem ki”, tűzi ki a cédulát az ajtóra, fülébe dugja a füldugót, és „örök lejátszásra” kapcsolja be a mostanában kedvenc számát. „Nyitott vagyok arra, amit hoz ez a nap, nyitott látni, félretenni az elvárásokat” – dúdolgatja az énekessel. Ez az első acélosan hideg novemberi nap, jól esik a füldugó, meg a szám meleg békéje, avarba ugrani menet közben, és cipőorral jól belerúgni a sárgán zörgő levelekbe.
„Nyitott bármire, ami az utamba jön” – a bíróság előtt pár öltönyös fickó cselleng, talláros nők telefonálnak, és már ott ül ő is, füstöt eregetve.
„Biztos meg fogják állítani a fémkapunál”- gondolja a nő somolyogva, és igaza lesz, a férfi zsebe megint tele van mindenféle csetresszel, ahogy szokott. Olyan komolytalan ez az ellenőrzés, nem pórázon vezetett rabok ők, ahogy itt a legtöbben. Most igazán szabadok csak, annyira, hogy még a páternosztert is kipróbálhatják, nem úgy, mint gyerekkorukban, amikor büntetést kaptak amiatt, hogy átfordultak vele a legfelső szinten, hogy megnézzék vajon a lift is fejjel lefelé fordul-e. Jó játszani, újra.
„Válás közös megegyezés nélkül – gyermektartás meghatározása – gondnoksági felügyelet kijelölése”, „válás közös megegyezéssel” – itt az övék, a 213-as ajtóra ragasztva. Aztán biztos az „ebédelni mentem ki” – cetli is kikerül majd a tárgyalás után, mert 11:30-ra hívták be őket. A bírónőnek ők az előétel. Könnyű falat: „nem, nem akarok, hozzájárulok, igen, szeretném, nem, nem békültünk, beleegyezek, egyetértek, igen, nem, békés úton.” 11 percnyi ügy lettek, segítik majd a jó emésztést. Pont olyan gyors, mint az esküjük, csak itt nem volt fehér ruha, a tanuk most ők maguk voltak, senki sem gratulál, és örömzene sem recseg-ropog a hivatal ősrégi magnójából. Ketten vannak újra. 5 percig még, amíg a sarokra érnek.
A zene mégis kell – gondolja a nő, és újra örök lejátszásra kapcsolja a számot, miután elválnak a sarkon: „nyitott arra, hogy nem bánom”, „nyitott magamra” – énekli halkan, a csupasz ágú fák meghajolnak az út mentén. „Nyitott, nyitott a változásra és a változatlanra” – duruzsol a fülébe a dal a liftben.
Leszedi a cetlit, és a helyére ül. Nem is éhes, nem is jól lakott, már alig maradt mit megemészteni. Egy csepp könnyet azért még kikövetel magának a november, s apró pacaként toccsan a határozaton, egybemosva a hivatali nyelvezet katonás és unalmas betűit. Nem kár a foltért. Jobb sztori volt az övék, mint ahogy ezen a lapon le van írva. Egy 11 percnyi mese a megbocsátásról.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: