Anya-illatú takarón állt, egy nagy üvegablakon keresztül bámult át a szomszédos kórterembe, ahonnan egy dinnyefejű, szőke fiú integetett neki, hogy néma pantomim-játékra csalogassa gyógyszerektől kóválygó testét. Bele is ment a játékba, hátha a kakilást vissza tudja tartani, ugyanis nem adtak rá pelenkát, az ágyrácsok viszont túl magasak voltak ahhoz, hogy a nemrég kifejlesztett módszerrel átvesse rajtuk a lábát, és kiszaladjon a bilire. A vaságy ráadásul pont olyan hangokat adott ki, mintha csörgőkígyó kúszna benne, talán bele is bújt egy, és most a csövek között csúszik-mászik, keringőzik a lecsapásra alkalmas percre várva.
Belement tehát a játékba, felágaskodott, majd leguggolt, még talán élvezte is az egyhelyben való bújócskát, mígnem annyira átjárta végbelét a szorítás, hogy kénytelen volt elengedni, bűzös csomagot rakva otthon-illatú pizsamaalsójába. Egy darabig tétlenül, szégyenkezve és hüppögő hangokkal az ajkain ült így, mígnem annyira kényelmetlenné vált a pozitúra, hogy feltápászkodott, és megkockáztatva a kígyómarást a csuklóján, a kihűlt vascsövekbe kapaszkodott, majd bömbölve rázni kezdte az ágyat.
Sokáig nem jött senki.
Aztán kisvártatva klumpacsattogást hallott a folyósról. Ormótlan láb sziluettjei szűrődtek be a neonragyogású folyosóról. Az ápolóról nehezen volt eldönthető, hogy nő-e vagy férfi, mindenesetre vaskos és durva kezei voltak, mintha csak dörzskefével súrolnák a fenekét. Jód- és tisztítószer szagú köpenye folyamatosan az orrának ütközött, ahogy a kék műanyagkád felé guggolt az ápolónő, és ettől még jobban csavarta szemét a zokogás. Az ápolót viszont felhergelte ez a nyugtalanság, szitkozódva nyomta vissza a rácsos ágyba, és pont olyan megjegyzést tett az elkövetkező itt töltött időre célozva, mint amilyen átkokat a gonosz tündérek és boszorkányok szoktak a mesékben. Talán azt, „légy óvatos, még visszajövök”, aztán hiénaszerű felvonyítással becsukta maga után az ajtót, izzadságszagot hagyva a kórteremben.
Betartotta ígéretét. Visszajött. Éjszakánként szarvakat növesztett, fekete palástra cserélte fehér köpenyét, és a földalatti alagútjában tántorgott felé. – Takard be a lábad, mert ha kilóg, megcsikizi a talpadat – figyelmeztette a dinnye fejű kisfiú, de a paplan valahogy mindig lecsúszott a lábáról.
– Anya, anya, rosszat álmodtam! – ordított fel az álomból, a csikizés elől, és addig-addig óbégatott, amíg anya beengedte az ágyába. Karjai mint tündérszárnyak óvták reggelig.
Ahogy teltek-múltak az évek, a gonosz tündér látogatásai meggyérültek, majd végleg megszűntek. De nem csak őt, hanem anyát sem látta már tündérnek, és anya is elfelejtette magáról, hogy az. Míg nem egyik napon sírva hívta fel telefonon.
– Nagyanyó kórházba került, s képzeld mi történt. Az ápolónő olyan durván mosdatta le, hogy egész éjjel zokogott.
Hát újra itt van, sóhajtott fel, a gonosz tündér, és még mindig a kórházakban ólálkodik. Hát most megmutatja neki, hogy ki az erősebb, jól móresre tanítja, hogy eszébe se jusson többet durván bánni másokkal. Pláne nem fürdetés közben. Az ember pucéran olyan kiszolgáltatott. De ő most nem az! – Nyaka köré tekerte a sálat, lángoló arcát még vörösebbé festette a decemberi levegő. Berohant a kórházba, egyenesen a nővér fülke felé vette az irányt, de egy árva lelket nem talált. Talán a kórteremben, gondolta, és míg oda tartott, újra és újra átismételte magában közlendőjét: „Könnyű gyerekeket meg időseket bántani, mi? Kiszolgáltatottakkal packázni? Tán azért csinálod, mert ettől nem érzed magad olyan szerencsétlennek?” Talán ezért – suhant át rajta a gondolat, és mire az ajtóhoz ért, már nem akart annyira beolvasni a gonosz tündérnek.
A kórteremben ott aludt Nagyanyója. Nyugodtan, mintha már elfelejtette volna a gonosztündér látogatását. Ő volt a legszebb a mazsolányira töpörödött öregasszonyok között. Ahogy halkan az ágya felé lépkedett, észrevette, hogy minden néni tálalóján kis meglepetés csokoládék vannak gondosan a többi elemózsia, keresztrejtvény közé rejtve.
– Hát ki járt erre? – érdeklődött.
– Ennek az asszonynak a lánya – mutatott rá Nagyanyóra az egyik beteg. – Az a nő egy tündér!
Szárnycsapások törték át a halk gépzúgást, egy rigó ült az ágra.
– Maga a lánya? Mondja meg anyukájának, hogy tündér, legyen szíves. Biztos nem tudja… – mosolygott a piciny néni, majd, mint aki jól végezte dolgát erre a napra, megigazgatta a pecsétes kórházi párnát, és befordult a zöld csempék felé.
Az ápolónőt – ki tudja miért – többé nem osztották be arra az osztályra. Azt suttogják, egy látogató óvó tündérszárnyai nem engedték, hogy átlépje a küszöböt. Ő pedig átadta a néni üzenetét anyjának egy mesében, amely egy jó tündérről szólt, aki szárnyaival elhessegette a rossz álmok maradékait. Így talán többé senki se felejti el, kicsoda is valójában. És persze azért is írta meg, hátha egyszer a jó tündér is elhiszi magáról, hogy az…
