A már repülni tudó Nagyanyómnak…
A kisszobában már délelőtt óta a tányérokon tornyosultak a sajtos pogácsák, rudak és a “borzos katák”, melyek most egész jól sikerültek. Persze ezt nem szabadott volna megtudnia a cukorbetegség miatt, de egy csipet a finom mákos sütiből sosem árthat. Odakint a konyhában a paradicsomos gombóc rotyogott, a kotyogós pedig sípolva jelezte, hogy ideje levenni a tűzről, mielőtt odaég a kávé. Előbbi unokái, utóbbi a lányok kedvence, cukor is van mindkettőhöz, remélhetőleg egyik sem fogyókúrázik, úgyis olyan cingárok – legalábbis az unokák.
Most már csak várakoznia kell, ahogy szokott. Katiék úgyis késni fognak. Nagyanyó gondosan leterített egy törölközőt a kanapéra, mert az eb úgyis mindig felugrik közéjük. Fura egy szokás, mert náluk régen kiebrudalták a házból őket, dehát sok minden megváltozott azóta.
Kell egy kis konyak is a vendégséghez, jutott eszébe, és a vitrinhez sétált, ahol a feles pohárkák aludtak, köztük az, amelyiknek az alja tömör üvegből volt öntve, és hajdanán hatalmas csalódást okozott a frissítővel kínált postás számára, mert jóval kevesebb italt kapott, mint ahogy a pohár ígérte neki.
4 órakor még sehol sem voltak, Nagyanyó pedig folyton belebóbiskolt a magazin semmitmondó cikkeibe. Figyelme a szétcsúszott betűkről egyre befelé, egy fura és tompa hely felé sodródott, ahol egyszercsak egy lépcső nyílt meg előtte. “Azt hittem, ilyenkor felfelé szokott menni az ember” – tűnödött egy pillanatra, de hiába volt szokatlan a helyzet, a kíváncsisága erősebbnek bizonyult. Mint mikor a teraszon bámulta a ház felett elrajzó repülőhadat, mely pont a lába elé adott egy sorozatlövést, vagy amikor 56-ban szintén felé lőttek, és Karcsi, a férje vetődött neki a semmiből, hogy a ruszkik fegyvere elől a kapualj menedékébe lökje. Most is a semmiből termett ott Karcsi, épp olyan fessen és bajszosan, ahogy beleszeretett, de ez az ismeretlen szoba egy cseppet sem volt olyan baljós, mint a háborúk színterei. Még furább volt, hogy Laci is ott volt, a második férje, ő is a legjobb formájában. És anyu is, meg a pici Piribó, akit csak fényképen látott, mert még születése előtt meghalt. És még egész sokan, akiket bár nem tudott beazonosítani, ismerősök voltak. Annyian, hogy csak nagy nehezen vette észre tőlük a süteményekkel roskadásig megrakott asztalt. Micsoda vendégség! Almás-, rebarbarás sütik, zserbók, amiket nyugodtan megkóstolhat végre, félelem nélkül. Hogy súgta ezt valaki, vagy csak ő gondolta így, azt nem tudta megállapítani, mindenesetre kétség nem fért hozzá, hogy ez egy jó ötlet!
“Mondtam, hogy nem hagytalak el, és visszajövök érted”, érintette meg vállát Laci papa, akinek pirossá változott az arca az örömtől. Nagyanyó abbahagyta a majszolást, hogy valamit válaszolni tudjon, de még nem értette ezt a mondatot. Ráadásul valami nedvesség is az arcának nyomódott.
– Anyu, anyu, megjöttünk – a hang nem a szobából érkezett, hanem valahonnan kívülről. Négy, homályosan kivehető alak állt felette, az arcát pedig már csiklandozta is valami: lánya kutyája ébresztgette hűvös gomborrával.
Nagyanyó vendégsége a szokásosan zajlott. A lányok megint nem ettek rendesen, pedig az a borzos kata mennyire jól sikerült. Újra meg is ízlelné, de nem szabad. Ez nem az a szoba! De azért itt is jó, mindenki elmeséli a magáét, és ő is megvitathatja velük a történteket, a rokonok baját, hogy Marikának amputálni kellett a lábát, Mici pedig demens lett. “Ajjaj, de borzasztó, mennyi baj” – vakargatta meg Nagyanyó a homlokát, és már-már majdnem engedett a húzásnak, hogy a világot újra rossz színben lássa, mikor idősebbik unokája egyszercsak a vállára tette a kezét:
– Nagyanyó, dehát te tudsz most már repülni!
Nagyanyó abbahagyta homlokának kapirgálását, és tűnődve unokájára nézett, akinek szemében ott csillogott ennek a remek felfedezésnek a váratlan öröme.
– Tényleg?! – állapította meg Nagyanyó kicsit bátortalanul, és maga sem tudta, hogy ez kérdés-e inkább vagy tény, mindenesetre lassan és finoman emelkedni kezdett a kanapéról. Kecsesen és bájosan, mégis kissé bágyatagon, mintha egy tavaszi tündér lenne, aki most olvadt ki a jég alól. Mert azért szárnyalni mégsem illendő, és ki tudja, lehet veszélyes is.
A plafonon megállt, és most ő tekintett a négy lányra lefelé.
– Ne sírjatok. Olyan könnyű vagyok, mint a szellő! – mosolygott, és kilebbent az ablakon, mint a patyolat fehér függöny szellőztetéskor. Tudta, hogy hová tart. A szoba felé. Egy újabb vendégségbe, ahol végre mindent lehet.
Címlap kép: Jimmy Lawlor
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: