A hó reggelre látszólag biztonságos, egybefüggő dunyhává varázsolta a kertet, és teljesen eltűntette a kerti lépcsőt, ami miatt az embernek az az érzése támadt, nem is kell figyelnie a lépteire, mert ha netán elesne, a puha hópárna majd biztos tompítja az ütközést. Nem tompította – érezte, hogy a belső szervei szinte a torkába kerülnek a huppanástól, az agya pedig berezonál, ahogy a feje rákoccan a betonra. Hiába tűnhetett úgy, mintha egy hatalmas felhőn ejtőzne, valójában még sosem érezte ilyen keménynek a valóságot. „A francba”, gondolta, ez már vagy harmadszor történik meg vele ezen a télen. Pedig nagyon igyekszik. Próbálja nem utálni a telet, meg ezt a hülye hegyet, kizárólag csak Regő miatt. Regő hegymániás, szerinte idefent jó, még akkor is, ha az utolsó busz fél 11-kor merészkedik fel utoljára, s ha lekésed, kénytelen leszel egy 75 fok meredek, lefagyott emelkedőn felkapaszkodni a lakásig.
„Regő is egy 75 fok meredek, lefagyott emelkedő” – gondolta hanyatt vágódva a földön, aztán megrázta magát, mint valami sarki róka, amikor meghallotta, hogy a busz már a közelben jár, és ahogy futni kezdett a megállóba, újra havazni kezdett, csak most nem az égből, hanem a kabátjáról peregtek le a hólabdacsok. Biztos őrültnek nézik a 12. kerületi, jól öltözött buszra várakozók, a csodaváró gyerekeik meg eleven hóembernek, akinek buszozni támadt kedve. Pedig csupán ő érezte magát kényelmetlenül, mert a futás megtette a hatását: csak apró vízgyöngyök jelezték a kabát szövetébe bújva, hogy nem rég még „hóangyalosdit” játszott a hóban.
Meg a táskájának a belseje, amiben irdatlan mennyiségű hó ragadt össze, és áztatta szét az iratait. Csak ki kell lapátolni gyorsan a földre, gondolta, és ez jó ötletnek is tűnt, míg nem egy görbe szájú néni felé nem magasodott, és felháborodott fejrázással a következőt nem mondta: „Mit képzel, hogy ide szemetel?!” „De hát ez nem szemét, értetlenkedett, hanem hó, tudja, a hó meg víz.” A néni továbbra is csak a fejét ingatta jobbra-balra, és a papírzsebkendők elszórásának szörnyű rossz szokása ellen prédikált. „Ez víz!” – üvöltött rá most már haragosan, hátha abbahagyja ezt a fertelmes fejlóbálást, és jóváhagyja, hogy neki igenis helye van idefent, úgy, ahogy épp van: csuromvizesen, havasan, sajgó, véraláfutásos fenékkel. De nem hagyta abba, rosszallóan nézett rá, mintha visszafordíthatatlan kárt tett volna a buszban, mintha a jég sosem válna vízzé.
Igazat adott valahol neki: bizonyos jég sosem, mert nem engedi, hogy kiolvasszák. Ahogy leért a busz, tudta, többé nem vágyik felkapaszkodni Regőhöz, és közben újból és újból pofára esni. A hegy nem tűri el őt, és igazából ő sem a hegyet. Végül is ő nem Mohamed. És egyszeriben kiolvadt a tél odalent a Moszkván…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: