40 fokban a négyeshatos sínei hullámozni látszottak a levegőben, ahogy a haja is, de az tényleg felkunkorodott a páratartalomtól. Pedig most aztán összeszedettnek kellett lennie, mégha az élete épp – ha nem is darabokban – de amolyan megfoghatatlanságban állt, és már egy jó ideje nem akart vonalvezető mentén valami konkrét cél felé tartani, ahogy a hajszálai sem, de már nem lehetett mit tenni, késésben volt. Sehogy sem fért bele ez a délelőtt az éppen kibontakozó történetébe, vagy legalábbis abba a sztoriba, amit mesélni akart magáról, hiszen nem rég még örökre el akart költözni valahová, bárhová, akármerre, akárhogyan, bármit, csak valahogy. A jól szituált állófogadás, meg hogy neki majd komoly riportokat kell készítenie prominens személyiségekkel, szöges ellentétben állt ezzel a zilált valahogy-akárhoggyal, maximum csak a ruhájával tudott belehelyezkedni ebbe a délelőttbe. Kivasalta. A haja viszont fürtökbe lázadt továbbra is.
Egy csippentés a lazactekercsekből, egy korty kvasz, aztán egy gyors öblögetés ásványvízzel, hogy elűzze a savanyú ízt a szájából, amit magából aligha tudott a rá váró riportok miatt érzett kedvtelenség miatt. Oda kell állni, megvárni a szirénázást, a déli harangszót, a motort, és már foroghat is a kamera, a riportok közötti szünetekben pedig még cigizni is lehet a fotóssal, akivel már egyszer találkozott, amikor az állófogadás előtt egy héttel minden részletet meg kellett beszélni. Akkor sem tudott túlságosan összpontosítani, mert a fotós nagyon finom illatát mindig az orrába fújta a nyári szél. Most inkább a cigifüstjét, de ez is sokkal jobb volt, mint az izzadságszagú interjú-kérdések: “mi a célja, mi a célja, mi a célja…?” És persze mindenkinek volt valami konkrét. Talán azért is tette fel ennyiszer, mert a sajátját valahol elvesztette.
Ezt a délutánt azonban nem tudta, mert másnap egy újabb célt találtak neki: meg kellett szerkesztenie az interjúkat, kivenni a sok csacsogásból a lényeget, majd a fotóssal megvágni egyik délután.
– Igen, most beszél a céljairól, most nagyon figyelni kell, most mondja a lényeget – állította meg a kisfilmet a prominens személyiség mély levegővételénél, és felkörmölte a percet és a másodpercet. A délelőtt azon percét, mikor a személyiség háta mögött épp leszállt egy galamb, a galamb mögött, valaki beljebb tolt egy széket, a szék mögött a pincér felszedett egy poharat, és a pincér mögött, az ajtóban a fotós épp megállt. Megnyomta a play gombot, újra futott a film, és pár ember is be az étterembe, a fotós pedig az ajtó előtti molinóval bajlódott. Köré gyűltek még ketten, beszélgettek, a fotós belesimított a hajába, aztán még többen körbeállták, ő pedig valamit magyarázhatott, mert jó nagyokat gesztikulált, és valószínű megdícsérhette a tulajt a finom ételért, majd a kamera felé nézett. A hangosító mögé, a prominens személyiség mögé, pont oda, ahol ő állt. És csak nézett. Nézett. Mindenen túl, vendégeken, székeken, galambokon, kameramanokon, személyiségeken túl. Belé nézett.
Újra és újra visszapörgette a filmet. És csak nézték egymást órákig. Ő a filmben a fotóst, a fotós őt a filmből.
– Még jó, hogy megláttalak a filmen – mondta később, a vágás után, a haját gungyurgatva, kicsit szégyellősen.
– Még jó, hogy ott voltam.
– Miért? Nem kellett volna ott lenned?
– A rendezvényen már nem, csak az előkészületekben segítettem.
– Akkor mégis mi célból jöttél?
– Érted.
Fotó: Három szín: Piros
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: