Az egyik kedves barátnőm anyukája nagyon szerette a kagylókat. Ha tengerparton járt, mindig kapott az alkalmon, hogy összegyűjtsön párat, és egy kagylónyi tengerhangulatot csempésszen az otthonába. Amikor meghalt, barátnőm összegyűjtötte a kagyló-kollekciót, és ahol csak járt, mindenhova letett belőle 1-1 darabot, mellékelve hozzá egy rövid üzenetet a megtalálónak. A zsinagóga, a Kazinczy utca, a Blaha Lujza tér, a négyeshatos járatai, és még számtalan budapesti helyszín őrzött egy darabot anyukája élményeiből.
Ekkor gondoltam arra először, mennyi csodát rejtegethet a környezet, ahová épp az utam sodor. Nem feltétlenül mély jelentőségű dolgokat, de mindenképp olyan villanásokat az életből, melyek élménnyé tehetik a leghétköznapibb sétánkat is. Ez a gesztus arra indított, hogy jobban figyeljek azokra a dolgokra, melyek átcsillámlanak a valóságba olyan rétegekből, melyekről amúgy nem lenne tudomásunk: egy anyuka tengerparti nyaralásaiból, egy ott hagyott szerelmes szomorúságából, emberi élettörténetekből.
Azóta szeretek a jelenben lenni, és jártamban-keltemben belebotlani ezekbe a vakuvillanásnyi, könnyed és játékos mesékbe.
A mesebesek valójában mese-haikuk, mese-street artok, az elillanó pillanatok dokumentumai, emberek elmeséletlen meséinek töredékei, melyek most maradandóságra vágynak ezeken az oldalakon.
Forrás: boredpanda
3. Nem-mese a szégyenről
Tegnap a Deák-térnél szembenézős perceket-tartottak. “Kiveszett a világból a személyesség” – hirdette egy felirat egy elázott kartontáblán. Krétakörökbe lehetett állni, és idegenek szemébe nézni, amíg bírod. Megyek tovább, felszállok a 9-es buszra, a Bazilikánál mögém ül egy anya és a kislánya. Kislány cserfes, csicsergő hangon meséli, hogy kimaradt valami játékból, mert a fal felé fordult. Annyira aranyosan mesélte, hogy hallgatni kezdtem, aztán sajnos nem csak erre figyeltem, hanem egy számon kérő hangra is.
Anya: Miért fordultál a fal felé?
Kislány: Nem tudom. Csak… És képzeld, hogy a többiek játszottak, de nem tudom, mit, mert nem figyeltem.
Anya: Biztos rossz voltál.
Kislány: Nem vagyok rossz.
Anya: De rossz vagy. Akkor meg miért fordultál a fal felé?
Addig-addig ment a vallatás, hogy az inkvizítor-anyukánál sokkal okosabb gyerek nevetgélve próbálta elterelni a témát, és – a hangjában némi ” anyám, de fárasztó vagy” megállapítással – felsóhajtott: – Jaj, anya, nem fordultam a fal felé igazából, csak kitaláltam.”
Anya: Hazudsz. Ugye megbeszéltük, hogy anya nem szereti, ha nem mondasz igazat.
Kislány: Nem hazudok.
Anya: Majd akkor az óvónéni megmondja. Megkérdezem tőle, mit csináltál.
Én meg leszállva a buszról arra gondoltam, hogy ha ez a kislány felnő, és mázlija van, majd beáll egy krétakörbe az egyik téren, és kipróbálja a szembenézést, erőltetve. És nem a “mai világ”, a “mobilhasználat”, “túl sok internet” miatt megy majd nehezen, hanem azért, mert akibe szégyent nevelnek, mindig lesüti a szemét.
2. “Mindenki követt el hibát”
Nem kellett volna, jobban tettem volna, talán, ha… és lehet, hogy ha… – marcangolta magát azon a tavaszi délelőttön, amikor mindenki más inkább a jól megrakott húsos szendvicsét marcangolta, mintegy a fárasztó városnézés utáni jól megérdemelt pihenés gyanánt a Bazilika lépcsőinél. Kavargott a tömeg, szelfibotok hadakoztak egymással – ezek az emberek az újdonság varázsa alatt igazán elfelejtették magukat, vagy legalábbis ezeket a bántó kérdéseket, melyek mindig akkor támadnak, ha úgy érezzük, nem tettünk meg valamit. De hogy mit, azt nem tudta, mindenesetre biztos csinálhatta volna másképp, jobban, érettebben, és akkor most nem ülne itt tépelődve a szikrázó napfényben, és nem nyaggatná barátnőjét a megválaszolhatatlan kérdéseivel.
– Nézd csak! Kéne neked egy ilyen póló! – mutatott rá a barátnő egy alakra, aki ott kóválygott a téren. “Everybody maeks mistakes” – ugrott ki a tömegből a nagy fehér betűs üzenet, majd az azt viselő srác is kivehetővé vált. Boldog volt, nagyon.
1. Maradandóság
A 76-os trolimegállóban senki által nem fújt szappanbuborékok szálldostak szétpukkanthatatlanul…
Forrás: boredpanda
Kommentek